Február elején leesett a hó a Bükkben. Friss volt és ropogós, vakítóan fehér és tiszta. Bükkzsércen igaz, hogy elolvadt hamar, de az erdei utakon és fent a magaslatokban sokszor még májusban is megmarad.

Elindultunk hát a csendes kis Bükkzsérc rendezvényteréről, ragyogó napsütésben, meglehetősen csípős, -5 fokos időben, két szabadságtól örömmámorban futó kutyával, gyermekkel, túrabottal s önmagunkkal. Eleinte, amíg kezünk – lábunk be nem melegedett, egy hosszas, egyenes szakaszon haladtunk a nehéz sáros-havas úton, majd ahogy jött a szintemelkedés, a szél szinte felfújt minket a hegyre.

A saras, latyakos utat felváltotta a havas erdei táj, ami felfele kaptatva már egyre nehezebbnek bizonyult, ám látványban páratlan és csodálatos élményt nyújtott. Kányádi Sándor Fától fáig című versét mondogattam magamban ahogy egyre hangosabban beszélt hozzánk az erdő s ahogy néha mérgesen és erősebben döngette a fákat a bükki szél.

Amikor felértünk a meredek lejtő tetejére, a látvány ami fogadott, minden elképzelésemet felülmúlta. Itt lakik a Jó Isten- gondoltam. Hol máshol is lakhatna mint a Bükkben? Hiszen a Bükk a világ közepe. Itt szinte összeér az ég a földdel, és olyan tiszta és friss a levegő, hogy szinte harapni lehet.

Valójában a túrázásban az a legszebb, hogy nem a hegy az, amit meghódítunk, hanem saját magunk.

Amíg ereszkedtünk lefelé a Hódos szikláknál, olyan látvány fogadott, mintha minden két fenyőfa között ajtó nyílt volna egy új világra. Ezt a túrázási élményt sosem fogom elfelejteni !